|
|
Taliga, Luigi- így hívták édesapámat, Tóth Lajost szeretett diákjai a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán. Édesapám 1965. július 15-től az Egyesített Tiszti Iskola Lokátor Tanszékének, 1967. augusztus 1-től a Zalka Lokátor tanszékén oktatója és helyettes századparancsnok volt 1980-ig. A száraz tények nem mutatják meg mindazt, amit számára a főiskola és a hallgatók jelentettek: szakmai életének csúcsát és az életének értelmét abból a szempontból, hogy a hallgatóit legjobb tudása szerint, szeretettel és empátiával terelgette az útjukon. Nekem csodálatos édesapám volt, akinek nemcsak apai gondoskodását köszönhetem, hanem az érdeklődést, nyitottságot a világra. És azt is, hogy amikor én állok az egyetemi katedrán és a jövendő nemzedékeit oktatom, eszembe jutnak apa intelmei, hogyan lehet jó tanár valaki. Sokszor, mielőtt megkezdem az előadást, hálát szoktam neki mondani, mindazért is, amire megtanított.
|
|
Emlékezésem egyrészt szubjektív visszaemlékezés arra, ahogyan én láttam, apának mit jelentett a Zalka Főiskola. Másrészt e csodálatos kezdeményezésnek, az emlékműnek és az azt támogató csoportnak köszönhetően el tudom mesélni, hogyan emlékeznek egykori hallgatói édesapámra. Harmadrészt a Hadtörténeti Levéltárból kikértem személyi iratgyűjtőjét is, melyből katonai pályafutását is rekonstruálni tudtam.
Kezdem egy gyermekkori történetemmel. 1979-ben történt. Óvodás voltam.
– Gyere, kislányom, ma nem kell óvodába menned, bejössz velem a munkahelyemre – mondta apa.
Nagyon izgatott lettem. Apa megfogta a kezemet, villamoson utaztunk, majd beértünk egy hatalmas épületbe, akkor lifteztem először. Ez volt a főiskola, óriási nyüzsgéssel, élettel.
- Itt vannak a diákjaim – mutatott egy csoportra apa, gyere, bemutatlak nekik. Barátságosan fogadtak, a diákok már vittek is magukkal körülnézni, volt zongora, csocsóasztal, mindenféle csodadolog, mindennel játszhattam. Nagyon tetszett. Kézről kézre adtak. Arra gondoltam, ha nagy leszek, én is ilyen helyen szeretnék dolgozni.
Aztán bementünk többször, már nagyobbacska koromban is. Apa kollégai közül többet is név szerint ismertem. A kollégák közül nagyon szoros barátságban volt Nagy Györggyel és családjával. Az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy Gyuri bácsi felesége és anyukám is jóba lettek, gyermekei kicsit voltak csak nagyobbak nálam, egy lakótelepen laktunk, a szabadidő egy részét is együtt töltöttük.
Deli Győzőékkel is egy lakótelepen laktunk, vele is jó kapcsolatban voltak, gyerekeivel játszottunk a játszótéren. Nem felejtem el Mikó Pista bácsit sem, akit, miután beteg lett és nyugdíjba került, rendszeresen látogattunk (a fiának remek Matchbox gyűjteménye volt, azzal játszottam, amíg a felnőttek beszélgettek.) Főnökei közül Ternai maradt meg emlékezetemben, akit mindig úgy emlegetett apa, mint kiváló katonát és jó főnököt.
Apa azt, hogy a Zalkára került tanítani, egy szerencsés véletlennek köszönhette:
– Akkor már négy éve vidéken voltam, egészen pontosan a világ végén, Marcaliban – kezdett a történetbe apa. – Tudod, kislányom, ez egy érthetetlen szokás volt akkoriban, hogy a pályakezdőket a főiskola elvégzése után lehelyezték vidékre. 1965-öt írtunk. Kértem, hogy helyezzenek át Budapestre, mivel édesanyád, aki akkor már a menyasszonyom volt, fent marad Pesten, hogy elvégezhesse az egyetemet.
Egy nap látogató érkezett Marcaliba, a laktanyába. – Lalikám, te meg mit keresel itt? – ismertem fel a látogatóban a kedvenc tanáromat a főiskoláról.
– István bácsi, lehelyeztek ide. De ha van lehetőség, mennék vissza Pestre, azonnal.
– Lalikám, ne viccelj, egy telefonomba kerül. Te voltál a kedvenc diákom. Jó lesz, ha a főiskolán fogsz tanítani?
– Szóhoz se jutottam – folytatta apa. – Így is lett. Egy hét múlva már Pesten voltam, az új állásban. Hamarosan elvettem anyádat feleségül. Látod, kislányom, minden rossz helyzetből van kiút. Így rendeződött el a sorsom a legjobb irányba - mondta apa.
Mivel apa és anya is főiskolán tanítottak, rengeteget beszélgettek a diákokról, hogyan lehetne segíteni a problémáikon és minél jobb tanárnak lenni. Már kisebb koromban is belehallgattam beszélgetéseikbe, de nagyobbként apa sokat mesélt nekem is, hosszú sétáinkon, világmegváltó beszélgetéseinken ezekről a témákról.
Ma is fülembe csengenek szavai: - Jól jegyezd meg kislányom- mondta egyszer – van a hivatástudat és hivatásérzet. Nekünk a főiskolán az is feladatunk volt, hogy a diákokban felébresszük a hivatástudatot. Ez azt jelenti, hogy szívvel-lélekkel katonák legyenek.
Mi először a Csángó, majd a Thomán utcában laktunk. Ugye ezek katonai lakótelepek voltak, mindenkinek hivatásos tiszt volt az apukája, gyakran az anyukák is a honvédség kötelékében dolgoztak. Nekem ez a közeg az abszolút biztonságot jelentette, hogy katonákkal voltam körülvéve. Néha , félig viccesen azt szoktam mondani, csak általános iskolában állt össze, hogy nem mindenkinek katona a szülője.
Apának a főiskola nemcsak a remek szakmai közeget, hanem a biztonságot is jelentette, azt, hogy nekünk nem kellett folyamatosan költöznünk, mint más katonacsaládoknak.
Aztán a főiskolai órákról mondta apa: jól jegyezd meg, kislányom, én mindig úgy állítottam össze az órát, hogy három részből álljon: a kiváló, a közepes és gyengébb diákoknak.
- Ezt hogy érted, apa?- kérdeztem. - Tettem bele olyan részt, ami a legkiválóbbaknak érdekes, olyat, amit a közepeseknek és olyat is, ami a leggyengébbeknek. Azt szerettem volna, mindenkinek érdekes legyen, érezze jól magát.
Apa szívén viselte a hallgatók sorsát. Meghallgatta gondjaikat, problémáikat és ellátta őket tanácsokkal. Sétált velük,nagy örömmel rájuk szánta az időt. Otthon aztán nagy megelégedettséggel számolt be arról, ha egy hallgató jól vizsgázott, megnősült, jól alakult a sorsa. Apának ez volt az éltető közege, a főiskola. És persze ne feledkezzük meg arról sem, hogy mindez kötetlenebb formában, a sörözéseken is folytatódott, amiről, úgy gondolom, igen jó és lazább közege volt annak, hogy a hallgatókat segítségék a felnőtté válás útján. Előfordult persze olyan is, ha apa kicsit többet ivott, már nem ült autóba- ami a Zaporozsecünk volt, és Mikó Pista javaslatára vette- akkor megkért egy hallgatót, vigye haza az autónkat, a Csángó utcába.
Apa szerette az életet nagyon, az élet apró örömeit is, egy finom ételt, egy jó sört, élvezettel szívta a Sopianae cigarettát. Amikor Ternai javaslatára soron kívül előléptették századosnak, nagyon boldog volt, ezért rendelt egy egész cigányzenekart. Akkor anyával a Hegyalja úton laktak. A zenekart hazavitte és anya ablaka alatt húzatta- természetesen jó kollegákkal és a hallgatókkal együtt- a Százados úr sej, haj-t.
Apa szeretett viccelődni és az életet könnyedén, vidáman látni. Ha a parancsnokság és a hallgatók között konfliktus volt, ő mindig a hallgatók érdekeit képviselte.
Aztán 1980-ban kapott egy állásajánlatot az MHSZ Országos Központban, melyet elfogadott. Ennek oka az volt, hogy egy kicsit nyugodtabb életre vágyott és egy olyan munkahelyre, ahová nem kellett reggel korán bemennie, így be tudott vinni engem az iskolába. Az új munkakörében szintén fiatalokkal foglalkozott, tömegsport versenyeket szervezett nekik. De szívében mindörökké Zalkás maradt. 2001-ben, amikor meghalt, gyönyörű katonai temetése volt, díszsortűzzel. És ma is előttem van Zalkás kollegáinak, hallgatóinak őszintén megrendült arca, főhajtásuk a csikorgó hidegben a koporsójánál. „Nem hal meg, ki milliókra költi dús élete kincsét” - írta Arany János. Így érzem én is, apával kapcsolatban. Nemcsak az én szívemben, hanem hallgatói szívében örökké él. Erről meg is győződhettem, amikor beléptem az Emlékmű állítás Facebook csoportjába és közzétettem apa egy képét a Zalkás időkből. De ez már egy másik történet lesz.
Apa és a zalkás hallgatók
Az Üllői úti katonai emlékhelyért Facebook csoportot úgy fedeztem fel, hogy egy nagyon kedves szomszédom osztotta meg Facebook oldalán. Nagyon megörültem a kezdeményezésnek és beléptem. Miután lehetőségeimhez mérten támogattam anyagilag is a kezdeményezést, gondoltam egy merészet és közzétettem édesapámnak egy olyan fényképét a csoportban, amely Zalkás években készült. 2023. február 8-án posztoltam. Egy rövid szöveget írtam mellé, ezt:Édesapám, Tóth Lajos a lokátor tanszéken tanított, 1967-1980 között. A legjobb édesapa volt, nagyon kedves emlékem, amikor bevitt magával a főiskolára és láttam a pezsgő, izgalmas életet.
Ami ezután következett, minden várakozásomat felülmúlta. Hálás szívvel gondolok most is apa hallgatóira, akik megosztották apával kapcsolatos emlékeiket. Nagyon meghatódtam és nagy örömmel tölt el, hogy nagy szeretettel gondolnak rá mind a mai napig.
Taliga és Luigi- ez volt apa két beceneve, amit a diákoktól kapott. Az az évfolyam, amelyik Taligának nevezte, úgy búcsúzott tőle, hogy megvették neki B Traven Taliga című könyvét, melyet mindannyian aláírtak- a kötet megvan ma is, nagy becsben tartom.
112 like érkezett apa fényképre. Rengeteg hozzászólás és magánüzenet is, mely mind arról szólt, apa jó tanár volt és nagyon szerették. És megelevenedik az a sokszínű világ is, amely a főiskolai életet jellemezte és természetesen megtörténtek humoros és szívhez szóló epizódok is a tanulás mellett.
Ezekből válogatok most egy csokorra valót.
Szeretettel és tisztelettel emlékezem Rád "Luighi". (Tihanyi Gábor)
„Század parancsnok helyettes volt. A lövészeteket és a sport életet szervezte és vezette a lokátoros századnál. Jó humorú tiszt volt.” (Prokob Tibor)
A kötélhúzásnál torka szakadtából biztatta a "fogkefe" század állományát.( azt hiszem a háta mögött Talicska volt a beceneve).
De a "bumbisták" győztek. (Fadgyas Károly)
„Szívesen emlékszem az édesapjára aki 2. század parancsnok helyettese volt volt . “ mellékállásban “ a P12 rádiólokátor parancsnoka is volt. Sokáig egy irodában voltam a helyettesekkel a főhadnagy elvtárssal, és a másik Tóth szds elvtárssal, ugyan is a tanulás mellett század írnok voltam . ( 1967- 71-ben volt ) . Mindig sietett, előre hajlott testtel , mintha talicskát tolt volna, ezért is kapta. a “ Talicska “ becenevet. Jó humora volt. „ Makó József
Sok kedves emlék tolult fel a fényképét látva.. (Magyar Tibor) Nagyon remek ember volt, jó humorérzékkel, tisztességgel. Szeretettel emlékszem rá vissza így 50 év múlva is!! (Kenyeres János)
Ha a hallgatók és a parancsnokság között konfliktus volt, ő volt a védőpajzsunk (Simon Csaba) „Nagyon tiszteltük a tudásáért és szerettük az emberségéért. (Csery-Szűcs Péter) Nagyon kedveltem , 1972-1976 között szd.pkh volt a 3. századnál . Emberséges , korrekt parancsnok volt , (Szabó Károly) Fiatalabb volt nálam, én sokat voltam vele együtt, amikor a parancsnok helyetteseknek kellett együtt menni valakihez. Én az első, illetve a második üteg parancsnokok helyetteseként ismertem az édesapját.
Valóban remek ember, jó katona és tanár ember volt, még így ötven év távlatában is! Szerettem vele beszélgetni. Volt rá módunk elég! Nagyon széles látókörű, igen művelt ember volt! (Ivacs István)
Ő volt a helyi TOTÓ klub oszlopos vezetője! (Komjáthy Tamás) Nagyon jó szívvel emlékszem "Taligára". Rendes, rólunk gondoskodó ember volt. Jó volt a humora is. Egyszer elvitt engem valamit segíteni és a Zaporozseccel mentünk. Mi röhögtünk a "Zápor jóskán", de ő nem sértődött meg és közölte, hogy ennyire futotta. (Szabó Pál)
Egy történet Tóth (Liugi)szds-rol! Szolnoki vagyok és az Áchim András általános iskolába jártam! Az ig.h.Cseppentő Miklósné volt, Tóth (Liugi)szds. sógornője! Amikor ez kiderült, onnantól kezdve engem nagyon a szárnyai alá vett! (Pataki István)
„Tisztelettel és szeretettel emlékszem édesapádra. Nem sokkal volt idősebb nálunk és szinte nehezére esett az úgynevezett három lépés távolságot tartani, de amikor sok évvel később találkoztunk egy Szilveszter estén Miskolc-Tapolcán, az MHSZ üdülőben, akkor jó érzéssel öleltük meg egymást, már természetes volt a tegeződés.” (Várkonyi Gábor)
Apa életpályája (Tóth Lajos György, 1939-2001)
1939-ben született Tüskeszentpéterben. Édesapja malommunkás, édesanyja sajtgyári munkás volt. 1943-ban egy húga született. Édesapja, Tóth József a nagykanizsai 17-es gyalogezred katonájaként végigharcolta a második világháborút, majd 1944-ben hazatért, és a zalaegerszegi kórházban meghalt. Nagyanyám egyedül nevelte fel apát és a húgát. Apa általános iskolai tanulmányait Tüskeszentpéterben, majd Zalszentgróton,végzte, 1953-57 között a zalaszentgróti Béri Balogh Ádám gimnáziumot járta ki, 1957-ben érettségizett. Ezután Budapesten géplakatosi szakképzettséget szerzett és bevonulásáig a Konverta Gyárban (1959. április 3-június 1.) és a Ganz Gyárban (1959. június 1-november 13.) dolgozott. Amikor 1959. október 13-án sorkatonai szolgálatát megkezdte, amint lehetséges volt, jelentkezett a hivatásos tisztképzésre. 1960-1962 között végezte el az ETI-t lokátor szakon, hadnagyként avatták. 1960. november 1-jén marcaliban vezényelték, a 20. Tüzér Ezredhez, ott lokátor állomás parancsnok volt. 1965. július 15-től az ETI lokátor technikai tanszékének tanára, 1967. augusztus 1-1980 július 1 között a rádiólokátoros növendékek századparancsnok helyettese. 1977-ben pedagógia szakos diplomát szerzett, 1979-ben főtiszti vizsgát tett.
1965-ben főhadnaggyá léptették elő, 1969-ben soron kívül századossá, 1980-ben őrnaggyá.
1980. július 1-1990. április 30 között az MHSZ Ok Általános Honvédelmi és Tömegsport Oktatási osztály főelőadója volt. 1990. május 1-vel korengedményes nyugdíjba ment.
Kitüntetései: Hazaszolgálatáért Érdemérem bronz 1968, Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst 1971, ? 1976, Szolgálati Érdemérem tíz év után 1972, Szolgálati Érdemérem 15 év után 1977., Szolgálati Érdemérem 20 év után 1982, Haza Szolgálatáért érdemérem arany 1985, Szolgálati Érdemérem 25 év után 1987.
|
|
