Barbarics László nyugállományú mérnök alezredes
Szakmai önéletrajz
1949. évben születtem Őriszentpéteren. Az Őrség története, az I. és II. világháborút megjárt apai ági elődeim emlékezete már gyermekkoromban a katonai pálya felé irányította a figyelmemet.
A középiskolai és a kollégiumban eltöltött évek után a ZMKMF-án, 1968 – 1972. években szereztem Légvédelmi – tüzér parancsnok tiszti képesítést. A végzést követően, hadnagyi rendfokozatban, Keszthelyen, a 7. önálló légvédelmi tüzérezred SZ-60 légvédelmi gépágyús ütegébe, műszerszakasz parancsnoki beosztást kaptam. 1974. évben a csapatlégvédelmi rakétafegyverek rendszerbe állításához a személyi állomány felkészítése érdekében a Szentpétervárra küldött csoport tagja lettem. A tanfolyam során tanultuk a 2K12 Kub, csapatlégvédelmi rakéta rendszer alegységének technikai eszközeinek felépítését, kezelését, a rendszer alkalmazásának ismereteit.
Még ugyanebben az évben Nagyorosziba, a CSLKK állományába vezényeltek, később áthelyeztek kiképző tiszti beosztásba. Részt vettem a KUB technikai eszközre való átképzés feltételeinek megteremtésében, a tiszti -,tiszthelyettesi állomány átképzésében. 1975. év utolsó hónapjaiban visszavezényeltek Keszthelyre, majd 1976. január 1-ével kineveztek a 7. önálló légvédelmi tüzérezred 1. Kub üteg parancsnokának. Az 1976. október 14-én a rendszerbe állító lőgyakorlaton ütegemmel három darab 3M9 indítottunk indítottunk. Az ezred, az ütegem megérdemelten kiváló értékelést kapott.
Egy éves Katonai Akadémián való felkészítést követően Kijevben 1978 – 1982. években a légvédelmi rakéta mérnöki főiskolán szereztem diplomát. 1982 -1985. időszakban Zalaegerszegen a 8. gl. lövészhadosztály hdm-i főtisztjeként szolgáltam a nagykanizsai 18. légvédelmi rakétaezred parancsnok helyettesi beosztásba való kinevezésemig . Az ezreddel 1985-ben lövészetet hajtottunk végre kiváló eredménnyel, melyen a némalövészetet vezettem. 1989-ben az ezredet a lövészet előtti ellenőrzésen ugyancsak kiválóra értékelték, de az éleslövészetre már nem került sor.
A 18. légvédelmi rakétaezred felszámolásának idejére, a korábban a ZMKA – án megszerzett képesítés birtokában, az adott időszakban az ezred beosztásai közül a „legdolgosabbat”, az anyagi – technikai főnöki beosztást láttam el.
Az ezred felszámolását követően, 1992 júliusától–tól 2000. február 01-i szolgálati viszonyom megszűnéséig az MH Veszprém ezred 33. légtérellenőrző századának parancsnoki beosztásában szolgáltam Sormáson.
Katona éveim alatt rendszeresen vettem részt továbbképzéseken, több hónapot dolgoztam tolmácsként Kijevben, Harkovban.
Katonai pályafutásom tapasztalatait eredményesen hasznosítottam a 2000. január 31-i szolgálati nyugdíjba helyezésemet követően. A BDF tanárképző főiskolán, posztgraduális képzésen a szükséges képesítés megszerzése után a Magyar Vöröskereszt által működtetett szociális intézményeket vezettem Nagykanizsán. Munkaviszonyom 2019. év elején, közös megegyezéssel, a MVK Főigazgatójától kapott, Szolgálati Oklevéllel elismerve szűnt meg.
A ZMKMF – ra a rögös út Debrecenen és a Hortobágyon keresztül vezetett
Az érettségit megelőzően felvételiztem a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolára. A felvételi vizsga három napján írásbeli feladatokat oldottunk meg, vizsgálták az állóképességet, egészségügyi szűrésen, pszichológia vizsgálaton estünk át. A vizsgát egy beszélgetés zárta, ahol meggyőztek, hogy a híradó helyett a légvédelmi tüzér szakot válasszam (légvédelmi tüzér- parancsnok kar, híradástechnikai szak, rádiólokátor üzemeltetési ágazat). A befejező beszélgetés, emlékeim szerint nem hagyott kétséget a felvételi sikerességét illetően. Az érettségi eredményessége maradt az egyetlen feltétel.
1968. év augusztusában Debrecenbe vonultam be alapkiképzésre vagy négyszáz főiskolás növendékkel együtt (akkor még így neveztek, szólítottak minket, később hallgató megszólítást használták). A különböző fegyvernemek szerint szakaszokba osztottak minket. Az egyik szakasztársunk, Kovács Gyula barátom begipszelt kézzel vonult be, ő volt a tájékozódási pont a sok egyforma zöld ember között, ha sorakozót rendeltek el. A szakaszokat századokba szervezték, századokat zászlóaljba. Szakaszparancsnokunk Gonda százados volt. Rajparancsnokaink Debrecen város csapatának focistái voltak, akik sorozott katonákként szolgáltak. Az én rajparancsnokom Magyar tizedes, a kapus volt. Úgy tekintettek ránk, hogy mi leszünk majd azok, akik gyerekeiket sanyargatni fogják katonai szolgálatuk alatt.
Az év végéig az „értettem” szót használtuk a legtöbbet. Kettő, oszlopos csarnokban aludt az egész állomány. Szerencsére mindössze stokiból, egy kis éjjeli szekrényből és egy vaságyból állt a világom. Nagy gonddal elkészített rajzos ismertetőkön tárták elénk, hogyan kell kinézniük, minek hol a helye, éjszakára hogy kell elhelyezni a ruhánkat a stokin, hogyan kell az ágyunkat reggel magára hagyni. A legkisebb eltérés esetén mindenünket felborították.
A napirend ebéd után hagyott vagy félóra szabadidőt, amit arra használtunk, hogy a kantin előtt sorban álltunk 20 dkg nápolyiért és egy korsó sörért. A fizikai igénybevétel okozta kalória szükségletet a szegényes ebéd nem biztosította, meg kellett egy kis jóllakottság érzés. Az étkezésekre a szakaszokban, oszlopmenetben közelítettük meg az étkezdét, helyben jártunk, míg mindenki megérkezett: –egy – kettő – egy – állj – balról egyes oszlop, lépés indulj! Bevonultunk, álltunk az asztal meg a sörpad között, és mindenki az asztal közepén lévő horpadt alumínium tálra koncentrált. Az ügyeletes tiszt felment a színpadra: - Jó étvágyat elvtársak! - kívánságot követően, asztalonként hat kéz hangsebességgel lendült a merőkanálért. Ebben a nagy téttel bíró versenyben nem voltam jó. Az étkezésre ritkán elegendő idő után: - Egészségükre elvtársak, föl, vigyázz! - aztán megint egyes oszlopban kivonultunk, felsorakoztunk. Aztán oszolj után jött az említett sörszünet.
A reggeli tornákon focista rajparancsnokaink őrült tempót diktáltak. Vasárnap, az egyetlen pihenőnapon, tömött sorokban, énekelve meneteltünk a nagyerdei stadionba, csodálni rajparancsnokaink focitudását. Hétfőn reggel az ezredsorakozón a parancsnok, Sárközi ezredes mindig azzal kezdte, hogy: - Elvtársak a csapatunk ismét diadalmaskodott! – A hétköznapokon lőttünk, gázálarcban rohangáltunk, akadálypályát, tűz-akadálypályát küzdöttünk le, lövészárkot ástunk. A Hortobágyot nem tudom hányszor futottuk át keresztbe – hosszába. Ezeknek a foglalkozásoknak az intenzitására jellemző, hogy egyszer a szakaszparancsnokunk az „ellenség rohamozása” közben földre vezényelt bennünket. Ilyenkor, ha tehettük rögtön derékszögbe hajtottuk az AMD-64 gépkarabély válltámaszát és azon pihentettük a fejünket. Körülbelül egy perc telhetett el, mikor félálomban hallottam a rohamra vezényszót. Elkezdtem futni, miközben hátranézve láttam, hogy mindenki fekszik. Röstelkedve elvágódtam, mert azt hittem, hogy álmodtam. Kiderült, hogy mégis jól hallottam, de senki más nem ébredt fel. Az is durva volt, hogy eső után, sötétedéskor átzavartak bennünk egy sűrű cserjésen és ott lövészteknőt ásattak velünk, ahol reggelig fekve vártuk az ellenséget, alsónadrágig vizes ruhában, októberben. A fél Magyar Néphadsereg meg a Varsói Szerződés kötelékében bevonult Csehszlovákiába, megmenteni a szocializmus. Akkor úgy éreztem, hogy kimaradok valamilyen nagy kalandból.
Azért hasznos dolgokkal is foglalkoztunk, mert közben felkészítettek minket a tehergépkocsi vezetői engedély megszerzésére. Benzines Csepel gépkocsin tanultam. A vezetési gyakorlatot sorkatonák irányították és perverz módon élvezték, hogy üvölthettek velünk. Azt hiszem akkor fogadtam meg, hogy soha nem élek vissza a katonák kiszolgáltatottságával. A gyakorlati vizsga úgy zajlott, hogy a platón vagy húszan ültünk és váltva mindenki vezetett néhány száz métert. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a Kilenclyukú híd előtt ülhettem kormányhoz, s mire átértünk, meg is volt a jogosítványom.
Az első hónap végén természetesen a nagyerdei stadionban katonai esküt tettünk. Erre eljöttek szüleim is. Debrecenből egyszer sem utaztam haza.
Mielőtt befejeződött az alapkiképzés, minden szakaszban a kiképzők kiválasztottak egy növendéket, akit szakaszparancsnok helyettesnek javasoltak a főiskolán (szakaszparancsnoknak idősebb növendéket osztottak be). Meglepődtem, amikor közölték velünk, hogy engem jelöltek. Pedig volt egy önjelölt szakasztársunk, aki már sorkatonaként szolgált egy évet a főiskola kezdése előtt. Az alapkiképzésen a focistákkal együtt, rajparancsnokként gonoszkodott velünk.
A kiválasztásomat ma is elismerésként tartom számon, annak ellenére, hogy végtelenül hálátlan feladatot kaptam. Ennek a lényege az volt, hogy a szakasz feladatainak végrehajtásáért, szekrényeinek, szobájának rendjéért, a reggeli tornáért, a szolgálat vezénylésért, a tanórákon, rendezvényeken való időbeni megjelenésért, röviden - mindenért én feleltem. Abban a szakaszban, akinek tagjaival „együtt húztam csizmát”, együtt laktam, tanultam. Parancsokkal, büntetéssel nem lehetett volna semmit elérni, ehhez valami egészen más kellett. Szerencsére és annak ellenére, hogy voltak köztünk konfliktusok, majdnem mindenki felismerte, hogy akkor tarthatjuk meg a maradék szabadságunkat, ha mindent minél jobban és gyorsabban, együtt megcsinálunk. Azzal az emberrel, aki ennek belátására képtelen, nem szívesen mennék háborúba.
Légvédelmi tüzér szakon több mint harmincan kezdtünk. Mindenképpen a főiskola nehézségét tükrözi, hogy csak tizenkilencen fejeztük be. Az átlagost jóval meghaladó fizikai igénybevétel, a szabadság szokatlan korlátozása, a példátlan fegyelem, az együttélés szabályainak kötelező elfogadása és végül a tanuláshoz szükséges alapok hiánya voltak elsősorban a főiskoláról távozás okai. Nekem a kollégiumban eltöltött évek, a Debrecenben eltöltött fél év után a főiskola által biztosított körülmények előrelépésnek számítottak.
Debrecenből 1968. év december végén Budapestre, a főiskolára költöztünk. További életemet alapjaiban meghatározó éveket töltöttem ott. Büszke vagyok rá, hogy a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola hallgatója voltam.
 |
 |
| Állok mint a cövek | Avatás, 1972. augusztus 20. |